Éjjel írom e fekete-fehér sorokat
Agyam s kompjúterem bitjei némán rám vigyorognak
Mikor néha-néha régi emlékeimhez visszanyúlok
Mint bináris számok villognak a képernyőn
Rég elfeledett megsárgult fényképek
   Egyet-egyet most a kártyalapokból kihúzok

Halványzöld almaszín, emlékszem gyermeki arcokra
Futkostunk vidáman a ház körül
S álmunkban ijedtünk ha egy árny előkerült
A recsegő ajtajú szekrény mögül
A poros kabátok, gyermekszemmel használt szkafanderek
   Őrizték félelmetes titkukat a világűr messzi pontjáról

Világoskék és világos a múlt
A barna bizonyítványon ott vöröslik még
a rossz idők csillaga és benne rejlik néhány év
Melyet felednék én de nem lehet, feledni nem tudunk
Csak elrakjuk a rossz képeket agyunk rejtett bugyraiba
   És még is tudunk mindent, mit meg nem tanított az iskola

Rózsaszín volt az élet és a jövőnk
Hiába no!, nem láthattunk át a ködön
Hogy is gondolhattam arra, hogy lesz még folytatás
Más nem emlékezik régi dolgokra,
múlt-színeket senki fel nem ás
El van tán könyvelve valahol egy falon:
    Szeress amíg lehet - vakon!

Mély kék tengerbe vetettem újra magam
Mikor a partról vízre szálltam volna
Most csak kapdosok a csillogó légbuborékok után
Mintha egy hableány néha utánam szólna
Menjek lejjebb vele a mélybe, de én húznám felfelé õt
És mikor partra érek markomban
   csak egy zsinórra kötve lóg a kő

És lassan összeérnek a versszakok
és a billentyűzet is teljesen sötét
És csukódnak be maguktól az ablakok
elhúzzák a függönyt, legyen kicsit még sötét
S dacára minden próbálkozásnak fent már a fényes napkorong
Sugárzó, sárga fénye halált és életet,
megszámlálhatatlan színeket
   és fáradt, álmos képeket az emberekre ont.

Lehet, hogy minden színtelen?
Csak a Nap játszik a szemlélődővel,
és színezi be a földet minden reggel:
   Átformálja a sötét fényeket.

1996.08.04