Van azért pozitív hatása annak, ha az ember nem alszik együtt a tévéjével. Évek - inkább már évtized - alatt könnyű megszokni, ha vibráló fénnyalábok altatják el az embert estéről-estére. Ha viszont tévé nélküli szobában van az ember ágya, és feltétlen szellemi táplálék kell az elalvásához, nagyon jó hatást tud kiváltani egy könyv is.

Évek óta nem olvastam könyvet. Inkább csak valamilyen szakirodalmat. A legutolsó igazi könyv, talán Sting önéletrajzi regényének fordítása, a Széttört zene volt. A mostani olvasnivaló sem igazi papíralapú kiadvány, hiszen mobiltelefonom képernyőjén olvastam végig. Kertész Imre Sorstalanságáról van szó. Mielőtt azzal vádolnátok, hogy elloptam volna a Nobel-díjas író könyvét, gyorsan elirányítok mindenkit a magyar Digitális Irodalmi Akadémia honlapjára (melynek egyik alapítója egyébként Kertész Imre), ahonnan díjmentesen letölthető számos szerző szinte teljes életműve.

Néhány éve sok mindent lehetett olvasni a Sorstalanságról, de igazából azon kívül, hogy díjnyertes író holokauszt-regénye, és Koltai Lajos filmjének alapjául szolgáló regény, számomra nem sok maradt meg róla. Csak annyit tudtam, hogy egyszer el kell olvasnom, meg kell néznem. A film megnézését direkt halogattam - a regény miatt. Ez utóbbira viszont eddig nem volt időm.

Kifejezetten olvasmányos, már-már kellemesen olvasható regény arról, hogy egy tizenéves, milyen naivitással éli meg a szörnyűségeket és arról, hogy talán épp azok az apró felismerések, melyek az 1 év koncetrációs táborban érték őt, nos ezek segítségével élte csak túl a kilátástalan hónapokat. A regény inkább leíró mű. Mindent bemutat, ami a tizennégy éves szemével érdekes és fontos volt Auscwitz-ban vagy Buchenwaldban. Mindent úgy, mintha az a legtermészetesebb módján volna jól Németországban. A könyv valahol a Shindler listája (Steven Spielberg) és Az élet szép (Roberto Benigni) filmek közötti érzelmeket és történetet mutat be, már-már humoros, megmosolyogtató szerénységgel, inkább abszurdan, nem annyira kínosan-humorosan, mint Benigni, de nem is annyira naturálisan, mint Spielberg. Könnyen bele tudja magát az olvasó is élni a főszereplő kisfiú helyzetébe. Ezt a naivitást, no és az olvasó Auscwitzról való ismereteit használja ki Kertész Imre is. A kettő közt tátongó űr a legborzalmasabb az egész műben. Úgy megélni Auscwitz-ot, hogy annak kegyetlenségéről szinte fogalma se legyen az embernek...

Bárcsik mi is vissza tudnánk majd ilyen közvetlenül emlékezni az elmúlt néhány évre, saját boldog időnkre. Ajánlom mindenkinek a könyvet! Kötelező olvasmány, még szívesen olvastam tovább is a főszereplő történetét! A következő lépés azonban a film lesz.