[A történet 1. része itt olvasható]

...szóval, az úgy volt, hogy július 20-án, este fél 12 körül már vártak minket a szülészeten. Anya azonnal hálóingre vetkőzött és egy csomó kérdést tettek fel neki, mindenféle vizsgálaton esett át, pisilnia kellett, stb, stb... A fájások már kezdtek erősödni, így egyre kevésbé viselte jól az egyébként kedves szülésznő és (kolumbiai?) orvos kérdéseit. Persze a magán-nőgyógyászról szó sem lehet, egyébként sem jön be senkinek, csak ha eleve ügyletes, keddenként.

Szuma szummárum úgy tűnt, hogy reggel 6 körül meglesz a Babci, éjfél körül tehát el is köszönt a doki. Anyát végül fél 1 körül fektették a szülőágyra, egy sorstársa pedig már órák óta az egyik ágyon feküdt, tehát nem voltunk egyedül, de nekik még nagyon sokat kellett várniuk, hogy végül "szemtől-szembe" is találkozhassanak. Apát is zöld ruhába öltöztették és kék szatyrot húzott a lábára. A divatbemutató hatására egyre jobban kezdett idegeskedni, de próbálta nyugtatgatni magát.

Anya tehát a szülőágyon fekszik bekötött infúzióval, Apa ott van mellette. A tűszúrást Anya elég jól viselte, gondolom a fájások okozta fájdalmat egy kis szúrással nem tudták űberelni. El kezdtük gyakorolni a levegővételt a fájások alatt, melyek nagyon gyorsan egyre erősebbek lettek. A szülésznő apró tanácsokkal igyekezett segíteni rajtunk. Anya hasára közben felkerültek az NST-ről ismert doppleres szívhangot és méhösszehúzódást vizsgáló "papucsok", melyek hangosan jelezték Babci szívének minden rezdülését. A papucsokhoz rögzített gép pedig mutatta a szívhangok ritmusát is.

Egy óra elteltével Anya kezdett kiszáradni, lábai remegtek, alig tudta tartani őket. Most újabb légzéstechnikával próbálkoztunk, mivel kezdett csillagokat is látni egyszer. Apa nedves ruhával csillapította Anya szomjúságát - enni-inni ugye nem nagyon lehet már. Kettő óra felé a fájások aztán annyira megerősödtek, hogy hiába mondta a szülésznő Anyának, hogy még nagyon sok van hátra, ne fárassza ki magát, ez azért nem teljesen így működött Anya részéről. Apa suttogva segítette, simogatta Anyát, még egyszer el is énekelte Anyának a Hangyát. Hátha segít.

Akkor már a dal nem nagyon segített, így hát hívták a dokit, és hirtelen megtelt a szülészet mindenféle emberekkel. Ott volt a szülész, két-három szülésznő, meg egy kisegítő srác is, a szomszéd ágyon pedig a másik kismama. Anya kezdett önkívületi állapotba kerülni és biztos Apa is megszeppent egy kicsit. Történés van.

Most már nem lehetett visszatartani a toló-fájásokat. Jöttek azok maguktól is, ha akarta Anya nyomni őket, ha nem. Babci már útban volt kifelé - mifelénk. Most már bíztatták is Anyát: ha jön a fájás, szedje össze minden erejét, nagy levegőt beszívva, koncentráljon arra, hogy nyomja a babát. Persze Anya feje egyre lilább lett, nem olyan egyszerű eset szülni. Aztán nemsokára Apa látta, hogy megjelenik Babci fejebúbja. Persze lila volt, meg vérvörös, de most már tényleg nem sok volt hátra. A következő nyomásnál már kint volt a baba teljes feje is.

A következő pillanatokat lehetetlen leírni. Az idő megállt, már csak talán fél perc volt hátra, hogy kiszabaduljon Babci válla is a szülőcsatornából. Anya transzban, Apa kétségek között. A szülészek lazán, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna kezelték a dolgokat. Az is... Egyszerre csak kint volt a baba válla, s egy ügyes rántással a teljes teste ott lebegett a levegőben. Mint apró angyalka, katicabogár palástban.

- "Kislány!" - kiáltotta az orvos. Anya, Apa szóhoz nem jutott egy pillanatra. Csók csattant.

Babci ott feküdt összetörten az ágyon. Ügyes kezek tapogatták. Meg van mindene. Halk sírások hagyták el apró száját, orra még tele volt folyadékkal. De annyira gyönyörű volt. Bőre valahol a lila és a rózsaszín között játszott és mintha tejfölbe mártották volna kicsiny testét, mégis csodálatos volt, de alig telt el pár pillanat, hogy Apa megcsodálhassa.

- "Apuka, el akarja vágni a köldökzsinórt?" - kérdezte a szülésznő
- "Természetesen!"

A két helyen elszorított kékesfehér életfonal között, egy éles ollóval - mintha csak egy kartonpapírt szelnénk el - Babci különvállt Anyától.

Aztán rohantunk a szomszédos helységbe, ahol Babcit lefürösztötték (Apa is elrohant a fényképezőgépért, és előkapta a mobiltelefont is - videófelvevő gyanánt), megmérték súlyát, hosszát, fej és mellkas-méretét. Aztán megkapta meleg lámpák alatt első pelenkáját, ingecskéjét és mint Obi Van Kenobit, apró ruhába is tekerték.

Apa ekkor mutatkozott be Babcinak, de túl sok időt nem tölthettek együtt, vitték vissza a megkönnyebbült Anyához, aki még mindíg a szülőágyon feküdt. A párnájára tették. Anya és Lánya 9 hónapja tudtak egymásról, figyeltek egymásra, becézgették, táplálták, szerették egymást. Most találkoztak először. Leírhatatlan pillanat. Öröm, sírás. Aztán rohanva elvitték Babcit. Sok teendő van ilyenkor, úgy tűnik.

- "Gyönyörű kislányunk van." - bukott ki Apából az örömkönnyekkel együtt.

Anya csak mosolygott...