Ott gubbaszt, bent ketrecében
Búsan forgatja fénylő szemeit,
Vágyakozik - de hiába -
Ki, a holdfényes éjszakába.
Bár tollait cirógatja, az enyhe szélben
Csak emelgeti súlyos kezeit

A rács mögött vigyorognak őrá
Mint véresszájú macskák - az emberek
S csak gubbaszt magában
Bár szólnak hozzá - hiába
Tudja, az ajtó elõtt egy őr áll
S nézi ahogy a magokból csipeget

És feldereng néhány régi emlék
Beszél hozzá, néhány kedves hang
Valami rémlik - csak néz
Tudatán végig simít egy segítő kéz
Amióta itt régi vendég
Csak szólt fülében a vészharang

És hirtelen, megviláglik minden
Egy jó barát az ablakban
Ösztönei csalók voltak
Tudja már: az emberek is rosszak!
Bolond szárnyait levedli mindet
S csak száll kifelé az ablakon, ordító haragban.

1996.04.07

Éjjel írom e fekete-fehér sorokat
Agyam s kompjúterem bitjei némán rám vigyorognak
Mikor néha-néha régi emlékeimhez visszanyúlok
Mint bináris számok villognak a képernyőn
Rég elfeledett megsárgult fényképek
   Egyet-egyet most a kártyalapokból kihúzok

Halványzöld almaszín, emlékszem gyermeki arcokra
Futkostunk vidáman a ház körül
S álmunkban ijedtünk ha egy árny előkerült
A recsegő ajtajú szekrény mögül
A poros kabátok, gyermekszemmel használt szkafanderek
   Őrizték félelmetes titkukat a világűr messzi pontjáról

Világoskék és világos a múlt
A barna bizonyítványon ott vöröslik még
a rossz idők csillaga és benne rejlik néhány év
Melyet felednék én de nem lehet, feledni nem tudunk
Csak elrakjuk a rossz képeket agyunk rejtett bugyraiba
   És még is tudunk mindent, mit meg nem tanított az iskola

Rózsaszín volt az élet és a jövőnk
Hiába no!, nem láthattunk át a ködön
Hogy is gondolhattam arra, hogy lesz még folytatás
Más nem emlékezik régi dolgokra,
múlt-színeket senki fel nem ás
El van tán könyvelve valahol egy falon:
    Szeress amíg lehet - vakon!

Mély kék tengerbe vetettem újra magam
Mikor a partról vízre szálltam volna
Most csak kapdosok a csillogó légbuborékok után
Mintha egy hableány néha utánam szólna
Menjek lejjebb vele a mélybe, de én húznám felfelé õt
És mikor partra érek markomban
   csak egy zsinórra kötve lóg a kő

És lassan összeérnek a versszakok
és a billentyűzet is teljesen sötét
És csukódnak be maguktól az ablakok
elhúzzák a függönyt, legyen kicsit még sötét
S dacára minden próbálkozásnak fent már a fényes napkorong
Sugárzó, sárga fénye halált és életet,
megszámlálhatatlan színeket
   és fáradt, álmos képeket az emberekre ont.

Lehet, hogy minden színtelen?
Csak a Nap játszik a szemlélődővel,
és színezi be a földet minden reggel:
   Átformálja a sötét fényeket.

1996.08.04

Fehér lepelt kapott a város
Fénylik a föld, mégsincs világos
Kihalt a tér, már senki se fél
Esik a hó, befagyott a tó

Eddig az ég is vörösen izzott
A föld éjjel nappal mozgott
Sikoly és fény, mindenhol vér
Esik a hó, hol az ennivaló

 Esik a hó, esik a hó
 Esik a hó, még esik a hó

Hosszúra nyúlt ez a tegnap
Az élet egy végtelen filmet forgat
De ha a gép vetít elszakad a film
Esik a hó, álmodni volna jó

Ne szólj semmit, ölelj át
Hideg van, meg ne fázz
Senki se fél, bár kihalt a tér
Esik a hó, szeress kicsit jól

 Esik a hó, esik a hó
 Esik a hó, még esik a hó

Fehér a hó, fehér a város
Fehér a lelkünk de nem világos
Befagyott a fegyver, jégágyú kinek kell
Az élet ott jó ahol esik a hó

1992

Tizenéve volt egy verses weblapom, ahol mindenféle kamaszkori versemet publikáltam. Sajnos a weblap már csak a web.archive-on elérhető, ott is elég ritkán. Mindenesetre ha néha eszembe jut, felrakok egyet-kettőt közülük, amiket nem nagyon szégyellek. Itt van például a weblap egykori beköszöntője:

Nem tudom, hogy vetődtél erre,
ahol a madár se jár,
de ha már itt vagy, hadd mutassak be
néhány össze-eszkábált, farigcsált mondatot,
amiket én nagyképűen Verseknek csúfolok!

Ne keress itt - kérlek -,
színes-mázos, hangos-zajos díszeket,
- bár mégsem kietlen e táj -
rímek festenek majd szép színeket,
remélem, Neked egyik sem fáj!...

1998